Püspöki körlevél
dr. Stefan Heße-
a 2023-as Ansgarfest alkalmából
Kedves nővéreim, kedves testvéreim!
Nekünk embereknek reményre és önbizalomra van szükségünk ahhoz, hogy éljünk. Pillanatnyilag
sokan nagy aggodalommal tekintenek a jövőbe. A háború Ukrajnában
és annak minden következménye, a klímaváltozás és az egyház helyzete – mindez
nagy kihívások elé állít bennünket. Nem könnyű, ezeket a bizonytalanságokat
elviselni. Aki már nem reménykedik, az fel is adja adja gyakran. Másrészt, aki tud reménykedni
mindig néhány lépéssel előrébb van. A remény „kimeríthetetlen energiaforrás”, ahogy II. János Pál mondta.
Mi, keresztények hatalmas bátorítást találunk a reménykedéshez a
Szentírásban.
„Ne dobd el a bizalmadat” (vö. Zsid 10,35);
„Kapaszkodj a reménybe“ (vö. Zsid 3,6)
„Értsd meg azt a reménységet, amelyre elhívattál”(vö. Ef 1,18)
„mindig beszélj és válaszolj a benned lévő reménységről“ (vö. 1Pét 3,15).
A reményre támaszkodni nem felelőtlen, könnyelmű dolog. Ez
nem naivitás. Keresztényként úgy élünk, hogy életünknek értelme
van. Ez a remény és bizalom enyhíti a jelenlegi terheket.
A nemrég elhunyt emeritus pápa XVI. Benedek egyik legfontosabb írása
a Spe salvi enciklika. Ebben a keresztény reményről ő így ír:
„Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, amelyek feldobnak bennünket
hogy azok nap mint nap megtartsanak minket az utunkon. De ezek nem elégségesek a nagy remény nélkül, amelynek minden mást felül kell múlnia. Ezt a nagy reményt egyedül Isten adhatja, aki átöleli az egészet, és aki meg tudja adni azt és megajándékozni minket azzal, amire mi nem vagyunk képesek. Pontosan ezen ajándékok elfogadása a remény része.
Isten a remény alapja – nem akármilyen isten, hanem az egyetlen
emberarcú Isten, és aki mindvégig szeretett minket, mindegyikünket és az emberiség egészét.” (Spe Salvi, 31)
A remény nem egyszerűen optimizmus, leginkább nem annak naiv fajtája.
Aki így reménykedik tisztán látja a helyzet súlyosságát, de veszti el a kedvét. Ellenkezőleg, felfogja azt, ami van, és minden erejével igyekszik azt formálni.
„A remény beugrik a bizonytalanság által hagyott résbe"(M. Seewald).
Nem taszít vissza minket a múltba és a hagyományosba, és nem ragaszt le minket a „közöttesben”, hanem ad bátorságot, hogy a horizonton túlra és a jövőbe tekintsünk.
Ezért jó, hogy mi, mint egyház Németországban és a Hamburgi Főegyházmegyében megnyíltunk
a komoly és szükséges kérdések megoldására.
Sok minden megtörtént már, sok van még előttünk. A visszaélések kérdése, a zsinati út és nem utolsósorban a világzsinat nagy kihívás számunkra. Annál inkább reményre van szükségünk, hogy szembenézzünk az örökre ismeretlennek maradó jövővel!
Kedves nővéreim, kedves testvéreim!
Az évfordulón több ezer fiatal érkezett az európai Taizé találkozóra
Rostockba, hozzánk a hamburgi érsekségbe
jött. Megrendítő volt köztük lenni és a reménység jelének ily módon történő
megtapasztalására szert tenni.
Örülök, hogy ott találkozhattam néhányunkkal egyházmegyénkből is. Régiónk közösségei nagyszerű házigazdák voltak. Ezt én külön nagyon szépen köszönöm!
A rostocki találkozó két reményteli útjelző táblát állított fel
melyeket a fiatalok magukkal vittek az új esztendőbe:
lelki, belső, lelki élet és szolidaritás.
Keresztényként intenzív belső életre van szükségünk. Aki abból táplálkozik, képes reménykedni.
Nem véletlen, hogy a remény szimbóluma a horgony, amely mélyen a tenger fenekéig ér le és megkapaszkodik ott szilárdan, csakúgy mint az ember az Istenben. A fiatalok belső életéből lehetett
érezni valamit a rostocki találkozón, mindenekelőtt az imák alatt.
A gyönyörű taizéi dallamokat meditatívan ismételték és így vezették be a résztvevőket a
mélységekbe.
A Szentírásból elhangzott néhány szó, a
csendben úgy hatott ránk, mintha egy mezőn lettünk volna.
Különleges jelek, mint a fények gyújtása vagy a kereszt előtti imádkozás nagyon hatásos volt.
Majdnem egy éve tapasztalok valami hasonlót, a minden hónap első szerdáján a Szakramentum elött történö két órás csendes imádatkor a székesegyházunkban. Látszólag nem sok történik kívülről, de belül annál inkább.
Hogy a remény növekedhessen, és szilárd alapjává váljon számunkra,
belső, lelki életre van szüksége. Itt erő, irány és bátorítás a szükséges külső lépések megtételére.
Főegyházmegyénkben sok külső változással kell megküzdenünk. gondolok
itt különösen az ingatlanreformra, amely minden plébániánál szó szerint a
elemi kérdés. Érthető és emberi az ismerős formák és helyek feladása nehéz és fájdalmas számunkra. Elég sokan csodálkoznak hogyan tovább tehát a közösségi életben?
Az egyház leépülésének a gondolata és
annak bomlása, zsugorodása elszomorít és néha megbénít bennünket.
Kedves nővéreim és testvéreim!
Tekintettel ezekre a kihívásokra, arra kérlek Titeket, hogy mindenki tegye fel magának a kérdést, hogyan indulhatna növekedésnek a belső, a lelki élet újra? Azért, hogy felszerelkezve és megerősödve tudjunk továbbmenni
és új távlatokat tudjunk megismerni, a belső életből fakadó reményben kell gyökereznünk.
Főegyházmegyénk számos ajánlatot kínál: lelkigyakorlatoktól a bibliaműhelyekig vagy előadássorozatokig. Egyes gyülekezetekben vitakörök és bibliacsoportok működnek
Isten Igéjében gyökerezik. Ha nincs a közeletekben ilyen,
legyetek bátrak és tegyóetek meg az első lépést magatok! Akár
Imaidő felajánlásával a plébániatemplomban, akár éppen egy teológiai illetve
a spirituális irodalmi olvasókör létrehozásával.
A remény nagy jele lenne, ha közösségünkben és személyes életünkben a nagy változásokat
imádságból fakadó gondolatok kísérnék.
Csapatainkban -legyenek azok főállásúak, tiszteletbeli vagy vegyes tagok – akkor
fejlesztjük az erőt és reményünket, ha erre időt szánunk
és azt szavakba öntjük, és ezáltal fejezzük ki.
A Taize találkozón Rostockban tapintható volt a közösségi imában kifejezett remény.
Merjétek megosztani együtt reményeiteket!
Imánk és belső életünk nem vezethet a világ kihívásai elől való meneküléshez.
A rostocki fiatalok beszélgetéseikben mindig arra törekedtek, hogy megtudják, hogyan juthatnak közelebb az igazságosságossághoz és az egymással való nagyobb szolidaritáshoz.
Biztató volt látni azt az elkötelezettséget, amellyel a megbeszélések és megfontolások zajlottak. Mindannyian kis mértékben hozzájárulhatunk a közös érzés és a közösségünk erősítéséhez.
A verseny helyett az együttműködést kell erősítenünk. Csak a keresztény remény erejéből
táplálkozva lehet életünk beteljesedett és csakis ezen keresztül formálhatjuk életünket.
Kedves nővéreim és testvéreim!
hogyan éljük meg az igazságosságot és a szolidaritást? Ez a rendelés nem kizárólag a Caritas főállású dolgozóinak szól. Ez mindnyájunkra vonatkozik.
Az adventi időszakban számos levelet kaptam olyan emberektől, akik
magányosak vagy a szegénységi küszöbön élnek. megrázott
néhány testvérünk és növérünk nehéz és stresszes helyzete.
Jó, hogy nem vesztjük el a világunkban uralkodó nagy hiány és szegénység meglátására való képességünket – nagyon hálás vagyok ezért! Az Ukrajnának gyüjtött csomagok is ezt
a szolidaritást tükrözték.
Vajon meglátjuk a közvetlen környezetünkben élőket is, akiket
a szégyen vagy a tehetetlenség visszatart?
Az időskori magány még tabutéma, amely túl kevés figyelmet kap. Az infláció egyébként is sok
újabb gondot rótt a rászoruló emberekre.
Javaslom a közösségek éles szemmel figyeljék ezt ott ahol vannak és mindenütt ahol a szolidaritásnak helye van a katolikus köreinken túl is.
A lelki élet és a szolidaritás
– ez a két fókuszpont változtatja meg egyházunkat és hozza öt vissza a helyes útra újra és újra.
A rostocki fiatalok nagy gyülekezeti termében korabeli hajómodellek lógtak, amelyeket hagyományosan fogadalmi felajánlásként használtak nálunk a templomokban itt északon.
Az Egyház már régen nem nagy és büszke
luxus oceánjáró. Ellenkezőleg, az Egyház hajójában sok a szivárgás és a vész.
És mégis: Ezeket a kis modellhajókat látva formálódik valami új számomra, egy új gyülekezeti egy uj egyhazi forma. Inkább bárkákra, a bármelyik nagyobb kikötőben található kis csónakokra fog ez emlékeztetni.
Ha Egyházunk egyre jobban hasonlít a bárkákra, az csak előszörre tünik visszalépésnek. Ezek a hajók azonban sokkal közelebb állnak ahhoz a kicsi csónakhoz
amelyen Jézus ült tanítványaival a Genezareth -tavon. A kishajók kevésbé látványosak, de mozgékonyabbak és gyorsabban manőverezhetök. A kis hajók azt jelentik, hogy többen vállalják a felelősséget és érzik felelősséget.
Tehát ezúton hívlak fel Titeket
hogy tudatosítsátok magatokban: hogyan élhetek igazságosan, hogyan adhatok igazságot?
Hogyan fejleszthetem a belső életet magamban, családomban és
közösségemeben? A kis csónakok nagyobb közelséget is jelentenek
egymáshozt, bár talán egy kisebb körben.
Itt szeretném megszólítani Főegyházmegyénk egy csoportját:
Kedves fiatalok!
Az Egyház egyben a ti hajótok is. A Jézus Krisztusba vetett hit mindig magával hozza
közösség kialakulását. Néhányan közületek Rostockban voltak, mások már jelentkeztek
regisztrált a közelgő Ifjúsági Világnapra Lisszabonba.
Az azonos korú hittel foglalkozó emberekkel való találkozás megerősíti saját útunkat Istenhez és ez egy igen fontos tapasztalat.
A „Mutasd ki a reményed!” mottóval szeretettel meghívlak Titeket ezen a nyáron a püspöki székhelyemre. Itt kiscsoportokban megbeszélhetjük mit jelent számotokra a hit és az egyház maga.
Találkozásunkra készülve szeretném tudni, mit tölt el reménnyel Titeket és hogyan élitek azt meg. Örülnék, ha sokan közületek megosztanák velem gondolataitokat - akár e-mailben, akár közösségi média csatornáinkon keresztül, videóban, szöveges formában vagy bármilyen más módon.
Kedves fiatalok, kérem, hozzátok magatokkal kreativitásotokat, elkötelezettségeteket, az
igazságosságra és az Isten valamint a lekli élet keresésére
való törekvéseteket. Keressetek magatoknak egy-két harcostársat, és merjetek valaminek nekivágni, hidat építeni magatok közé. A közösség mindig a remény része. Egyedül, árván nehéz
reménykedni. Ti vagytok egy változatos Egyház fiatal arca itt a Hamburgi Èrsekségben.
Kedves nővéreim és testvéreim!
„Aki reménykedik, az fiatal” – mondja Rose Auslander költő. Ezt a frissességet, ezt a
fiatalságot kívánom nemcsak a fiataloknak, hanem mindannyiunknak.
Maradjatok mindnyájan biztonságban és jó reményben áldottak.
Èrseketek
dr Stefan Heße